Tisztelt Konferencia! Kedves Előadók, Kollégák és Érdeklődő Hallgatóság!
Mivel nem tiszteltük és nem tiszteljük a természetet, s benne a saját emberi természetünket, ezért a bennünk és körülöttünk ható erők egyensúlya megbillenni látszik, amit ma többek közt a fenntarthatatlanság szóval fejezünk ki. Az emberi beavatkozás miatti mennyiségi változások immár fenyegető minőségbeli romlást okoznak. Nevezhetjük ezt a romboló és felelőtlen emberi beavatkozást a kulturális evolúció megszaladási jelenségei eredőjének. Tudjuk, hogy a Földön az élet, az emberi élet nem örök (van kezdete és lesz vége), ám környezetet, tájat, hazát romboló magatartásunkkal nemcsak megrövidíthetjük, hanem talán minden korábbinál keservesebbé is tehetjük azt.
Az erősödő krízis észlelése után a közelebbi és távolabbi okok megállapítására és a Földön ható egyensúlyi folyamatok stabilizálására törekszünk, valljuk be, eddig csekély sikerrel.
Mindenesetre beszélünk fenntartható bioszféráról (biodiverzitásról), fenntartható gazdaságról, fenntartható civilizációról és kultúráról. Próbálva így a társadalmi és az egyéni tudatot alakítani, s embert és társadalmat egy környezettudatosabb, takarékosabb életvitelre késztetni.
Meg kell végre tanulnunk, hogy csak egy Földünk van, s ez egyetlen fészke, bölcsője, élettere immár az egész emberiségnek; meg kell végre tanulnunk, hogy se egymásnak, se a természetnek ne okozzunk fájdalmat, ne pusztítsuk. Őrizzük meg a táj szépségét is, hiszen a szép táj szemlélése esztétikai élmény. Olyan élmény, melynek élvezete segít testi-lelki egyensúlyunk őrzésében, ismételt kivívásában; emlékeztet aztán teremtett voltunkra is. Ugyanis nem mi vagyunk a kozmosz alkotói, tulajdonosai, hanem csak haszonbérlői. A természet nagy rendjét nem felforgatnunk kell, a múltat nem eltörölnünk kell, hanem annak nagy rendjébe betagozódnunk kell; a múlt, a hagyomány helyes ismerete, kellő birtokba vétele, ismételt kiértékelése ebben a nagy beilleszkedésben segít bennünket.
A táj, a haza szépsége illetve annak nemzedékről nemzedékre történő cselekvő szemlélése nagyban hozzájárul továbbá a nemzeti géniusz felfedezéséhez, illetve gazdagításához. Az emberséghez, a személyi érettséghez nemcsak a másik emberhez, hanem a tájhoz, a hazához való kötődés, szeretet is óhatatlanul hozzátartozik.
Szóval megfontolva alakítsuk mind magunkat, mind pedig a környezetünket. Ebben segít minket az evangéliumi igénytelenség; ami valójában mindennél nagyobb igényesség, hiszen ezen erény birtokában mindenkinek és mindenek megadjuk a helyes mérték szerint azt, ami jár neki. Megtanít minket arra, hogy a helyes mértékre szabjuk vágyainkat, főleg birtoklási és uralkodási vágyunkat.
Az emberi test és szellem minden erőfeszítésére szükségünk van ahhoz, hogy okosan megtaláljuk az élet minden területén, így a teremtésvédelemben is a helyes mértéket, hogy azt igazságosan gondozzuk (termelésben és elosztásban egyaránt), hogy azt bátran érvényesítsük.
A kereszténység nagy és következetes deklarálója a helyes mértéknek, nagy előmozdítója a helyes mértékre alapozott fenntarthatóságnak, a táj, a haza, s az egész Föld szépsége őrzésének, e művészi kertészkedésnek.
E tudás, látás, hit, erény gyümölcse végeredményben abban manifesztálódik, hogy a kozmosznak, mint Isten teremtésének szent jelleget tulajdonítunk (sacertas), azaz tiszteljük, a felebarátot pedig úgy szeretjük, mint helyesen látott önmagunkat (sanctitas). A Teremtőt és az általa alkotott világrendet pedig mindenek felett tiszteljük, szeretetjük (sacralitas, helyesebben sacrosanctitas).
